'Míg a halál el nem választ' 8. fejezet Azok a bizonyos tettek

Elérkeztünk a blog utolsó előtti fejezetéhez!:)

Remélem szerettétek olvasni!

Még ma hozom az utolsó részt!

xoxo Cleo

Reloaded

Míg a halál el nem választ

Azok a bizonyos tettek

(Véglegesen befejező fejezet előtti rész) 

Meg sem tudtam szólalni, főleg, amikor már Alaric is csendben maradt. Valahogy zavart a nagy csend.
Egy gyerek! Jézus Isten, ilyesmi hogy történhetett meg velem?
A velem szemben ülő nem szólt semmit, némán tolta elém a kis papírt, rajta a címmel, majd meggondolva magát hozzáfűzte. – Ez lenne az! Minden rajtad áll, vagy bukik!
A papírfecnit figyeltem, majdnem szétvetett a kíváncsiság. Ana nagy hassal… amiben ifjabb Damon Salvatore lakozik. Nem bírtam elképzelni, hogy fog kinézni, vagy Anat, a hasában a babával.
Most láthatom! Esélyt kaptam a folytatásra!
Feltekintettem a nyugdíjas vadászra, aki a legjobb fej haver a világon!

*Analia*
- Mi a baj Damon?
Nagy mozgolódás ment a hasamba.
- Bulizunk, bulizunk?
Letettem a könyvemet, és a már nagy hasamat simogattam. Egy egyszerű, fehér csipkés hálóingben voltam, ami jobban kiemelte a méreteimet.
- Miért lettél ilyen ideges, kisfiam?
Nem vártam választ, csupán költői kérdést tettem fel drága gyermekemnek, aki picit megnyugodott. Odakint zajt hallottam, és egy halk, diszkrét, zavart kopogás jött az ajtótól.
- Ez meg ki lehet? – szóltam a picihez. – Nézzük meg!
Nagy nehezen kihámoztam magam a takaróból, és az ágyból, feltápászkodásom után csoszogtam az ajtóhoz. Összehúztam magamon a hálóinget, úgy nyitottam ki az ajtót.
A kicsapott ajtó mögé akkor néztem, amikor az tényleg kinyílt. Nem voltam annyira eszes, hogy kikukucskáljak, ki az esetleges látogató. A lábam a földbe gyökerezett, a torkomban egy gombóc keletkezett, és a gyomrom liftezett.
A fekete kócosság, a talpig fekete ruházat, a sápadt bőr, megjelent előttem… a galaxisszerű szempár, nem párosult a pimasz vigyorral, sokkal inkább egy elképedt, ledöbbent pofi fogadott.
- Damon!
Álmodok! Ugye álmodok? Mondjátok, hogy igen! Csípjetek meg, ébresszetek fel!
A kisfiam megmozdult a hasamban izgatottságát kifejezve. Nyilván éreztem, hogy az apja a közelben van. Lefagyottan fogtam a kilincset, még mindig, a sokk szélén.
Damon szeme egyből a láthatóan megváltozott testrészemre tévedt. A szája is nyitva maradt, az őszinte érzelemvilág sugárzott róla.
Alaric… Alaric elmondta! Hogy tehette ezt velem?
- Te…
- Ana! – elveszett hangjától megrándultam.
Te jó ég, min mehetett keresztül? És én, min mentem keresztül nélküle!?
- Beszélnünk kell!
Egymás szemét pásztáztuk, és láttam benne egy kis üvegességet. Talán könnyek. Határozottan azok. Ilyet tőle, egy férfitól, másrészt a keményszívűségétől ritkán látok.
- Miért? – kérdeztem úgy, mintha nem is lenne semmi.
Ez gyerekes, egyben szánalmas volt tőlem.
Már én is könnyeztem. Nehéz volt úgy a szemébe nézni, hogy tudom, hogy ő is tudja.
- Ana, ne csináld ezt! Könyörgöm!
- Nem! – ráztam a fejem. – Hagyjuk ezt!
- Nem hagyjuk!
- Alaric elárult! Elmondta neked – öleltem át a hasamat.
Szeretettel telve követte szemével az eseménysort.
- Te mondtad el!
- Hogy?
- Ott voltam Ric mellett, amikor telefonáltál! Ő egy szót sem szólt! Nem szegte meg a szavát.
- Nem érdekel! Menj kérlek!
Be akartam zárni az ajtót, bár a lábával kitámasztotta. Kétségbeesetten hátráltam el a félhomályban, Damon benyitott, és azonnal bezárta az ajtót. Hüppögve öleltem a hasamat.
Kicsi Damon!
- Ana!
- Nem!
Belé akartam fojtani a szót, de mindkettőnkből folytak a szavak.
- Ana kérlek! Miért vagy ilyen?
Szomorúság, csalódottság, vágy. Ez jellemezte most őt.
Halkan, nyögdécselve szipogtam. – Miattad!
- Mit tettem?
- Damon! Ne gyere közelebb! Menj el, kérlek!
- Miért?
A közeledő lépteitől már nem volt hová menekülnöm. Könyörgő pillantásom egy nagy, fájdalomtól teli falba ütközött.
- Azt akarom, hogy boldog legyél!
- Miből gondolod, hogy most nem vagyok az?
- Te szeretsz szabadon élni… és azt mondtad, hogy nem szeretnél saját gyereket!
- Nem is!
- Erről van szó!
- Nem! Figyelj! Hallgass meg!
Két vállamnál fogva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Ahelyett, hogy ezt tettem, a fejemet rázva sírtam. Az érzékenység felfokozódott bennem, a terhesség miatt.
- Ne kínozz!
- Nem kínozlak!
Az állam alá nyúlt, könnytől áztatott arcomat szembe fordította az övéve, elmélyült a tekintetemben, igazgatta a csapzott frizurámat. – Nem akarod ezt a gyereket! Miért nem örülsz akkor, hogy nem kell vele foglalkoznod?
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Úgy nevelem, hogy ne tudjon rólad, ha akarod és…
- Hallgass már meg! – kiáltotta őrjöngve.
Összerezzentem.
Hangosan bőgtem. Abba sem tudtam hagyni. Győzködésével sem adtam alább a vergődésben. Puha mellkasához vont, csitított, simogatott, amit olyan rég nem éreztem. Annyira, hogy elvonási tüneteim voltak.
- Ana, nyugi! Itt vagyok!
Ettől még jobban sírni kezdtem. A boldogság, hogy megint magamhoz ölelhettem. El sem bírtam engedni, ahogy a karjaimat köré bilincseltem.
- Szeretlek!
- De a gyereket nem – makogtam. – Ő ártatlan, és…
- Tudom! Most végre meghallgatsz?
Bármennyire is örültem, valami olyasmi ugrott be amit nem engedhettem.
- Nem vetetem el! Szó sem lehet róla!
- Említeni sem akartam! Szeretném őt! Téged is akarlak!
- Mi?
Most végre úgy hullottam a keze közé, olyan nyugodtan, mint egy kezesbárány.
- Ana! – szorosan hozzám bújt. – Anam!
A szólítgatásra a sírásom is elmúlt. A friss könnypatakok jelezték még egyedül, hogy percekkel ezelőtt sírtam. – Az a helyzet, hogy tényleg nem szeretnék saját gyereket! Mástól… Érted?
Két kezébe fogta az arcomat, egy aranyos mosoly után homlokon puszilt.
- Csak tőled! Senki mástól, kizárólag, tőled!
- De hát…
- Mondtam hülyeségeket, csináltam eget verő baromságokat, viszont egy valamit nem bántam meg! Hogy megismertelek, és beléd szerettem. Ő pedig, - éreztem, hogy a keze lejjebb csúszik a karomról, a hálóingemen keresztül a domborodó hasamra – ennek a jó döntésnek a gyümölcse!
A lábam fel akarta adni a szolgálatot. Annyira utáltam a nyálas, romantikus dolgokat. Tényleg, szívből megvetettem. És most, tessék. Benne vagyok, pityergek, a férfi, akit szeretek, a hasamat simogatja, és azt mondja, szeret, engem is, ahogy a kisfiát is.
Sosem hittem volna a legelején Damonről, hogy képes lenne ilyesmire. Sosem. Erre az ölében tart, imád, és sosem enged el.
- Damon…
- Akarlak titeket Ana! Ha törik, ha szakad, márpedig odaviszlek magamhoz, mint a menyasszonyomat, és mint a gyerekem anyját a Salvatore házhoz! Velem fogsz élni! Ami az enyém, az a tiéd! És ha nagyon akarod, Alaric is hozzánk költözhet, hogy ne legyen neked kényelmetlen, vagy mit tudom én… Csak gyere velem haza! Épp elég volt nélküled élnem egy hónapot!
Bele kellett kapaszkodnom a dzsekijébe, hogy ne essek el. Az ajkaim remegtek, ahogy elmosolyodva megint sírni kezdtem örömömben.
- Én is ezt akarom!
- Tényleg?
Abban a pillanatban, hogy szembe kerültünk, már csókoltam is, szenvedélyesen, minden elfojtott érzésemet belevíve, amit elfojtottam hosszú ideje. A számba bújt a nyelve, az enyém meg az övébe. A kezünk egymásra simult a hasamon, aminek lakója nyugodtan nyújtózott, hogy a kínos részek elől az alvásba meneküljön.