'A sors szárnyán' 20. fejezet Aki bújt, aki nem, eltűnök!

Meghoztam az újabb fejezetet!:)
Olvassátok!

Reloaded

A sors szárnyán

Aki bújt, aki nem, eltűnök!

Vérfagyasztóan melegséges, és rideg hang köszönt rám a közelből. – Klaus? – kapkodtam a fejem, és mellettem is állt, pezsgős pohárral a kezében.
- Régen láttalak!
Szürkés, ünnepi viselete egy pillanatra a figyelmemet kerülte, de alapjában véve, éber voltam, ha róla volt szó. – Mi a francot keresel itt?
- Én is örülök, hogy látlak, drágám! Nos, jöttem megnézni, hogyan győzöl ezen a bámulatos versenyen a még bámulatosabb szépségeddel! És gratulálok, - bökött a tiarám felé az ujjával – igazán megérdemelted.
- Fulladj meg!
Szóval Tyler ezért volt idegbeteg. Értem.
- Khm – kortyolt az italába. – Hogy haladsz a kis… problémáddal?
- Egész jól! – vágtam a tejszőke hajú vámpír arcába.
- Ó, azt nem hinném!
- Mit tudsz te erről? – sziszegtem.
- Sok mindent! – újabb szünetet tartott, hogy ihasson. – Köztük, hogy sokat veszekszel a kis barátoddal!
- Damont hagyd ki ebből, jó? És tedd meg, hogy elrohadtsz! Köszönöm! – mosolyogtam a messziségbe.
- Drága Anam, olyan kis szeszélyes vagy!
- Igen, főleg most. Lehet, hogy hajlamos lennék embert ölni, vagy akár mást is, de akkor veled kezdeném!
- Ilyennel ne is viccelődj! – játszotta a sértődöttet.
Sóhajjal nyugtáztam. – Sosem tenném!
- Tudod, Analia! Jobb lenne, ha engednéd, hogy megosszam veled az információimat.
- Miért? Ennyire szörnyűek?
- Nem, édesem! Nem. De megkönnyítenéd mindannyiunk dolgát.
- Bocsika, de nekem így jó minden, ahogy van! – billentettem felé a fejemet, gonosz kis vigyort formálva az ajkaimon.
Klaus meseszép tengerkék szemei a lelkemig láttak. Úgy éreztem, előle nem menekülhetek. Aztán ahogy teltek a pillanatok, szép lassan visszaköltözött belém a hit.
- Ahogy akarod, kedvesem! Nem sok esélyed lesz arra, hogy a segítségemet kérd.
- Megjegyzem.
Tiplizzünk!
Sarkon fordultam, a lábamat sűrűn váltogatva siettem el arról a helyről, amiben néhány persze még gyönyörködtem, most pedig egész lényemmel átkozom.
Bonniet kerestem.
Beszélni akarok vele. Szükségem van egy baráti tanácsra.
Mit tegyek?
Nem csak Klaussal szemben, hanem Damonnal kapcsolatban is kellene egy-két bátorító, jó szó. Megint át kellet vágnom az elefántcsorda tömegen, hogy bejussak a fő épületbe. Azt gondoltam, talán itt van, és beszélget valakivel, vagy Jeremyvel van.
Ki tudja?
Kint nem láttam. Beértem a nagy épületbe, de senki sem volt sehol.
Hogy kihalt ez a hely!
Ha itt sincs, talán az emeleten. Haza nem mehetett, mert akkor szólt volna. Na mindegy, megyek, megnézem.
A lépcsőhöz fordultam, és meg is torpantam. A nagy lendületem megszűnt. Kikapcsoltam. A lépcsőnél valami olyasmi fogadott, amit tényleg már nem nagyon tudtam elképzelni. Damon és Elena a lépcső alján álltak, romantikus pillantásokat váltottak. Centikre álltak egymás mellett. Damon arcán kivételesen boldogság terpeszkedett, olyan titokzatos boldogság, amit még én sem ismerek.
Elena pedig reménnyel telve itta a pillanatok szépségét, örvendett a lopva töltött perceknek Damonnal.
Nem tudtam csalódni. Nekem már nem ment.
Valószínűleg beszélgettek, csak a végére értem oda. Nem kaptam el egy árulkodó szót sem, ami arra utalt volna, hogy szerelmi légyottot töltenek együtt, baráti összejövetelt, vagy valamit…
Reméltem, hogy így van. Reménykedtem, de… a szemük mesélt. A tettek. A múlt. A múlt bármennyire is rég volt, ők még mindig érzik a nyomát a kapcsolatukban.
Tudom, hogy Damon szeret engem. Szeret, de nem úgy, ahogy Elenát. Senki mást nem tudna úgy szeretni, mint őt.
- Ana! Hát itt vagy! – hasított végig a csenden a hang, amire vártam.
A két vámpír a lépcső mellett felénk kapta a tekintetét, és egyszerre kerekedett el szemük, szájuk. Én pedig a hang forrására néztem. – Bonnie!
- Mindenütt téged kerestelek!
- Én is! – mekegtem.
Bonnie persze egyből észrevette, hogy valami nem stimmel. – Mi a baj, Ana?
Megpróbáltam nem koncentrálni a mögöttem álló két személyre. Sőt, figyelembe sem akartam venni! – Beszélnünk kell!
- Beszélnünk?
- Igen, elég sürgős lenne! – ragadtam meg a karját, közben egy határozott szemmozdulattal utaltam a társaságunkra.
A boszilány követte az irányt, és meglepetten hőkölt hátra. – Ó! Ja, oké…
- Gyere! – karjánál fogva húztam ki a házból, kis invitálásként. – És lenne még pár dolog!
- Ana! – kiáltott utánam Damon, de nem foglalkoztam vele.
Most Bonnie-ra van szükségem. AZONNAL!
Kiértem a friss levegőre, hátam mögött Bonnie-val. Elhúzódtam az épület egy eldugott részére, hogyha Damon eszébe jutna követni, ne találjon ránk. Mintha valami merényletet terveznénk, úgy bujkáltunk, és sugdolóztunk.
- Mi a fene történt?
Aggódóan csillogott a barna bociszempárja, amit máskor a barátságosság emészt fel.
- Nem láttad?
- De láttam… De mit is láttam?
- Pontosan én sem tudom! – motyogtam. – Ezért dühös sem lehetek.
- Várjál már… Ezek most…
- Nem tudom mi a picsát csináltak, legyen elég ennyi! – szakítottam félbe kicsit durván, amiből leszűrte, hogy jobb, ha most csendben marad.
- Oké. Akkor nem is akartál velem beszélni?
- De igen.
- Klausról?
Bólintottam. Egymás szemébe nézve kezdtem el mesélni. – Az imént összefutottam vele.
- Tessék? Itt van? – kapkodta kétségbeesve a fejét.
- Igen, itt. Hé! – megfogtam a két vállát, hogy ne forgolódjon, és hogy a tekintete végre meglelje az enyémet. – Nyugi! Nem bánthat!
- Miért nem?
- Azért, mert nem. Nem lehet senki sem egyedül. Világos? Te menj Stefanhoz, majd elkísérlek.
- Tessék? És Jeremy?
- Rá vigyáz Elena!
- De…
- Bonnie! – elővettem a diplomatikus hangomat, amire értetlenül, felvont szemöldökkel figyelt. – Ha Jeremyvel maradsz, végezhet mindkettőtökkel. Vagy elvihet, hogy zsaroljon.
- Miért tenne ilyet?
Grimaszoltam.
- Szerinted? Kalusról beszélünk! – eközben hátra sandítottam a bejárat felé.
Senkit nem láttam. Se Klaust, se Damont, főleg nem Elenát.
- Igaz.
- Mellesleg, most oka is lenne erre – tértem vissza a megszeppent lány szemkontaktusába.
- Oka?
- Szeretné, ha megengedném neki, hogy segítsen. Tudod, ebben az… izés ügyben! – egy percig hallgatott, próbálta kitalálni, miről beszélek. – Jaj, Bonnie! Ne legyél ilyen sík! Pubertás dolog…
- Ja, értem! Miért, ő tudna segíteni?
- Elvileg! – vontam vállat. – Nem akartam elfogadni a segítségét, habár elgondolkoztam rajta – néma csendben hallgatta a drámámat, amiért hálás voltam. A szellő lágyan cirógatta a bőrünket, a hajunkat kissé összekuszálta, Bonnie lenge, arany színű ruhája alá-be beszökött, és meglengette.
Elmosolyodtam.
- Tudod, Bonnie, mostanában nincs minden rendben köztünk Damonnal – mondtam ki nehezen a szavakat. – Nagyon nem. Itt van… Elena, Katherine, aztán meg ez a rohadt időszak nálam! És egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy szeressem, vagy öljem meg!
Bonnie felnevetett. Nem értettem, mi ilyen vicces rajta, ezért megvártam, míg abbahagyja a nevetést.
- Sokaknak jót tennél azzal, hogy megölöd.
- Van benne igazság – kunkorodott fel a szám széle a poénra.
- Tudom, hogy nem oké minden, de túl lesztek ezen!
- De mikor? – vakkantottam. – Nagyon nehéz a várakozás, főleg, hogy ez a két némber szabályosan az ágyunkban vannak! Mert biztos, hogy gondol rájuk, biztos, hogy nem felejti el, és meg is értem, mivel a közelében mászkálnak!
Hatásszünet.
Kiborulás aktív, feloldása folyamatban… - gondoltam.
Lenyugodtak a kedélyek. Legalábbis nálam.
Bonnie szív alakú arcán csalódottság, és a megértés szivárványát láttam átívelni. – Tudom, milyen rossz lehet!
- Honnan?
- Jeremynek is voltak… exei.
- Jeremynek? – kérdeztem vissza. – Ugyanarról a Jeremyről beszélünk?
- Igen. Sajnos. Volt egy, akit Vickinek hívtak. Együtt drogoztak, és… Jernek ő volt az első.
Drog? A kis Jeremy drogozott? Na ne, ez viccnek is rossz!
- Aztán meg ott volt Anna. Vámpír.
- Vámpír?
- Aha. Egy több mint 140 éves vámpír.
- Atya ég! – szörnyedtem el, valószínűleg elsápadtam.
- Igen! Atya ég! – kuncogott egy rövidet. – Nos, neki is zűrösek voltak a barátnői. Először egy drogos ember, aztán vámpír, most egy boszi!
- Már csak egy vérfarkas hiányzik a gyűjteményből!
Felháborodottan vállon vágott, de mindketten önfeledten nevettünk. – Ilyennel ne viccelj!
- Jó, oké! Bocsánat!
- A lényeg, hogy tudom, milyen szar!
- Hát igen. A testvérek egy cipőben.
- Igen. Túlságosan is egy! És nagyon szoros!
Nevettünk, és csak nevettünk. Amióta a társaságában vagyok azóta, le sem tudom a vigyort törölni a képemről. Ezért szeretek vele lenni. Mindig megnevettet, vagy felvidít, ha még lehetetlen is a helyzet.
- Épp ezért, Bonnie, szerettem volna elfogadni Klaus ajánlatát egy hülye pillanatomban. Hogyha túl leszek rajta, akkor minden ugyanolyan lehet, mint régen! Érted?
- Persze. És mi akadálya?
- Hogy ez így nem jó! Klaus maga mellé állítja az erőmet, azért, mert fél. Azzal akár képes lennék megölni! Örökre!
Leblokkolt. Bonnie megfagyott. – Megölni? – dadogta.
- Ühüm. Csak… Damon nem engedi egyelőre, hogy elfogadjam. Azt mondta, várjak vele, és gondoljam át. Meg akar kérdezni, hogy nincs-e valami boszis dolog, amivel ezt át lehetne vészelni, Klaus segítsége nélkül.
- Tényleg?
- Azt ígérte, minden követ megmozgat. És ezért is elbizonytalanított. Egyszer ezt mondja, máskor meg az exével lóg. Én ezt kibaszottul nem vágom!
- Hát én sem! – adta meg magát.
- Akkor nem vagyok egyedül…
- Kitartás! – fogta meg a karomat. – Minden rendben lesz!
Hálás voltam neki. Nagyon. Kitudtam önteni valakinek a szívemet, aki meg is tudja érteni, valamint érdekli is, hogy mi van velem, nem pedig szélnek ereszt, hogy legszívesebben leszarja.
Egy szeretethullám ömlött végig rajtam, ezért hirtelen egy erős ölelésben részesítettem a boszit. A boszit, akinek még mindig semmi ereje. Én pedig segíteni fogok neki, hogy működjön!
- Köszönöm!
- Szívesen! – ölelt vissza kábultan. 

 *

Klaus eltűnt. Felszívódott. Stefannal körbejártam a területet háromszor is, de mindannyiszor átfésültük, mindannyiszor kudarcot vallottunk. Nos, ez keserédes hír volt. A kettesével történő őrködést nem kellett megvalósítanunk, így nem is kellett találkoznom Damonnal.
De az a baj, hogy ő is felszívódott. Biztos elment vedelni az egyik kocsmába, a város szélén, vagy mit tudom én, esetleg a Grillben.
Elena viszont megvolt. Élt és virult, egyáltalán nem próbált meg magyarázkodni, csak nagy ívben kerülni. Jól is teszi, mert még a kezemben marad a csinos kis feje! Eddig minden jól ment, amíg nem került Damon közelébe. Leszögeztem, hogy lehetünk jóban, ha ez nem történik meg. Erre mit csinál? Felrúgja a láthatatlan „szerződésünket”.
Magára vessen!
Eljöttem a bálról, és egész éjjel otthon gubbasztottam az ágy végén. Gondolkoztam.
Mit kéne tennem?
Fogalmam sincs. Majd kitalálom! Először is, Damonnal kéne beszélnem, hogy akkor kezdjünk bele abba a „minden követ megmozgatok mozgalomba”, mert kifutok az időből. Klaus türelme véges, az én érzéseim tombolnak.
A Nap első sugarainak feljöttére mindennel elkészültem már. A telefonomért nyúltam. – Szia Stefan!
- Ana, hé! Miujság?
- Semmi. Figyelj, Damon hazament az este?
- Nem – mondta meglepetten. – Azt hittem, nálad van!
- Nem. Ide nem jött. Gondolod, hogy elment valahova?
Sóhajtott. - Valószínű! Ha egész éjszaka ivott, mostanra már totál részeg lehet.
- Gondolom – fintorogtam. – Szétnézek a Grillben, meg a környékben, aztán meglátjuk.
- Rendben. Miben segítsek?
- Te csak vigyázz a csörgőkígyóra! Ha valami van, szólok!
Elnevette magát a Katherine-re aggatott csörgőkígyó kifejezésre. – Rendben! Sok sikert!
- Meglesz!
Bontottam a vonalat.
Damon Salvatore, hova az Istenbe tűnhettél?
Gyors fázisos keresést terjesztettem ki a városra, és a környékére. Az utcákon nem láttam, a sikátorokban nem volt, még a Grillbe is benéztem, ahol szintén nem volt.
Mi a szösz?
Ha már a Grillben sincs, komoly gondok lehetnek. Az erdőben is szétnéztem, de nem leltem. Nem volt sehol kifeküdve, darabokban, vagy esetleg heccből nem üldögélt sehol. Végső keseredésemben a telefonomért nyúltam, de sejtésem szerint a hangposta kapcsolt.
Hagytam egy üzenetet. – Damon… öm… Figyelj! Nem tudom, mi a bajod, vagy hogy hol vagy, de kérlek, ha ezt hallod, hívj vissza! Aggódom érted! Sz… Szia…
Az üzenetet továbbítottam. Ki akartam mondani, hogy szeretem, de se erőm, se bátorságom nem volt hozzá. Hogy lett volna?
Semmi. A keresés, ahogy a Klaus utáni kutatás is, eredménytelenül végződött. – Na?
- Semmi – nyögtem a nappaliban szobrozó Stefannak, akinek a kezében most kivételesen italt láttam.
- Hol lehet?
- Nem tudom – vontam vállat, és már mellé is értem. – Tegnap nem is jött haza?
- Nem.
- Egy percre sem?
- A-a, ha mondom! – levélzöld szemeivel vigasztalóan kereste az enyémet. – Biztos hazajön.
- Nem hiszem. Stefan, rossz előérzetem van. Nagyon rossz.
- Mire gondolsz?
- Hát… Damon nem csinált ilyet még. Ha meg igen, akkor az éjjel hazaesett, vagy hajnalban. Az is lehet, - ugrott be az ötlet, lelkesen mutogattam az emeletre – hogy hazajött, csak nem vetted észre, és ott van a szobájában, teljesen…
De erre Stefantól egy határozott fejrázás érkezett. – Nem, Ana. Megnéztem a szobát. Nincs itt.
- A pince?
- Semmi.
- Ilyen nincs! – düh, és szomorúság vette át rajtam az uralmat. Már a könnyek kezdték el mardosni a szememet. Miattam ment volna el? Azt hitte, hogy megbántott? Jó, igen, ez kis mértékben… oké, közepes mértékben igaz. De azért nem kellene elmennie!
- Hogy tehetett ilyet?
- Lám, lám!
Csak te hiányoztál…
Az emeletről érkező kuncogás, és jókedvű, pajkos gúnyolódás egy valakitől származhatott. – Katherine, ne most!
- Csak nem azért vagytok kibukva, mert a drágalátos Damon nem érkezett haza este? Jaj, ti szegények!
- Katherine, most maradj csendbe! – parancsolt rá Stefan, egy vicces mosolyt biggyesztve a mondandója végére.
Bár nem láttam Katherinet, mert a hátam mögött állt, fent,a korlátnál, de tudtam, hogy grimaszol. – Ejnye, Stefan! Elhiszem, hogy szigorú vagy, amiért Elena Damont választotta, nem úgy, mint én téged!
TESSÉK?
- Miről beszélsz? – szegeztem neki morogva a kérdést, miközben felé pördültem.
Megint kuncogott. – Elena otthon van, nem? Lehet, hogy együtt vannak. Vagy, megszöktek együtt.
A tegnapi sugdolózás… a furcsa viselkedés… Tényleg megszöktek volna? Nem… nem, csak megpróbál bogarat ültetni a fülembe, ráadásul manipulál is.
- Hülyeségeket beszélsz!
- Tényleg? Nem hinném. Ha nem hiszel nekem, jó! De ellenőrizzétek le!
Stefan felhorkant. – Hogy képzeled?
- Hívd fel Elenát!
Azzal egy bájolgós kacsintással már itt sem volt. Beosont a szobájába. Elvonult, de tudtam, hallgatózik a szobából. – Hülye picsa! – motyogtam elégedetten.
- Az! – biccentett Stefan.
Bármennyire is próbáltam ellenállni, hogy belém ültesse a hülyeségét, vagy Stefanba, Stefan bekapta a csalit. – Talán igaza lehet.
- Stefan…
- Nem. Mi van, ha Elenával van? – csattant fel, hangja tele volt a rémület, a féltékenység, és a harag csengettyűinek hangjával, ami előre jelezte a vészt. – Mi van, ha történik köztük valami?
- Nem tudom – mondtam csendesen.
Miért, mit kéne mondanom? Vagy meg kell cáfolnom, mikor én is ettől félek? Igen, félek! Nagyon félek. Átfolyik a kezemen az, amit valójában magamnak hittem, és közben… meg sem kaptam teljesen.
Köztük mindig meg lesz az a hajlam, ami ha egyszer kivirágzik a gyökereiből, ők összetörik a szívünket. Sajnos, hiába megyek rajta végig százszor fűnyíróval, a föld alá nem tudok behatolni, és kitépni a csírájánál fogva.
- Felhívom!
- Ne! – állítottam meg a fiút, akinek már a kezében virított a telefon. – Mi van, ha hibát követünk el? Elvégre, miért hinnél te Katherine-nek?
- Nem neki hiszek. Régóta motoszkál ez a fejembe, - panaszolta, de még a panasz sem hangzott igazán panasznak, inkább érvelésnek. – Neked is, ne is tagadd! – összenéztünk, és nem tudtam mit csinálni. Engedtem, hogy hívja Elenát.
- Az igazság pillanata – suttogta magának. Meghallottam Elena hangját a vonal túlsó végén. Megkönnyebbültem. Nem szöktek meg. Akkor Elena nem vette volna fel. – Szia! Damon… nálad van? Nincs? Semmi… semmi. Csak nem jött haza. Biztos iszik valahol. Ne, most ne gyere! Hívlak, ha van valami! Oké. Én is téged. Szia!
- Nincs nála – gúnyolódtam.
- Nincs.
- Mennyie meglepődtem! Tudtam, hogy az a ribi palira fog venni téged.
- Ana…
Szavát a telefonom csöngése zavarta meg. Reménnyel telve mosolyodtam rá. – Ez biztos ő lesz! Hagytam neki, üzenetet, - hadartam, míg előkaptam a farmerból a mobilt – biztos, csak nem hallotta, és…
Jaj, ne!
- Mi az? – kérdezte sürgetve Stefan.– Damon az?
Hát nem. Nagyon nem!
A boldogságom elszállt, és kedvetlenül vettem fel a telefont. – Klaus! Most nem alkalmas!
- Ó, Ana szívem! Egy percet szánj rám, kérlek!
- Nem. Annyit sem érsz.
- Nem? És a drága barátod sem?
- Damon? – néztem kétségbeesve Stefanra, aki szintén el volt fehéredve.