'A sors szárnyán' 19. fejezet A bál II.

Meg is hoztam a folytatást, remélem vártátok.:)
Jó olvasást!

xoxo Cleo

Reloaded

A sors szárnyán

A bál II.

Elbúcsúztam a kellemes társaságtól, mert közben az időt is figyeltem. Még a végén elkések. Az nagy gáz lenne, mivel Caroline megölne. Kicsinálna, úgy, ahogy vagyok.

Beviharzottam a nagy épületbe, majd felszaladtam az emeletre. Hallgatóztam egy ideig, de szerencsémre a lányok még a ruhájukat igazítgatták.

Kifújtam a levegőmet.

Hú! Megúsztam a Caroline féle idegbetegséget.

A sarokban megláttam egy egész alakos tükröt. Még elvégezhetek pár apró dolgot, utolsó simításképpen. Odamentem, megálltam a tükör előtt. Felmértem magam a tükörben, és mit ne mondjak, nagyon jól néztem ki.

Minden elismerésem Caroline-nak, amiért elvitt vásárolni. Sosem hittem volna, hogy még egyszer hálát adok az égnek, de megtörtént.

Erős voltam. Erős, és megtörhetetlen. Klaus nem fog megingatni, sem megtörni. Le fogom győzni. Meg fogom ölni. Ahogy a kishúgát, Rebekaht is, aki annyi fejfájást okozott nekem. Katherinet se felejtsük ki, na és persze nem utolsó sorban azt a szemétláda kis tetvet, aki hetek óta szórakozik velem.

Csesszék meg!

Ellenségeim száma nem tűnik soknak, de külön-külön is veszélyesek, nemhogy egybe. Szerencsémre azonban mindenki utálja egymást, ám az idegent még nem ismerem… Nem hiszem, hogy bárki kedvelné Klaust, vagy esetleg Rebekaht, főleg nem azt a hárpia Katherinet.

Pfúj, a gondolattól is borsódzik a hátam.

Damon. Hogy szerethetett bele abba a képmutató picsába? Szegény, ártatlan, megvezetett, összetört szívű Damonöm. Aki most, ugyanezt teszi mindenkivel, akit megszeret. Köztük velem is.

Bármennyire is próbál óvni a csalódástól, nem sikerül neki. Talán… ha egy kicsit kettesben lennénk, csak ő, meg én… Ahogy megígérte nyárra, akkor megváltoznának a dolgok.

De a nyár még messze van. Bármi megtörténhet. Az is lehet… hogy végleg szakítunk. Vagy nem is szakítunk, mert együtt se vagyunk már.

Mit tudom én?

Nem szólunk egymáshoz, nem csókol meg, a békítő szex után pedig ugyanúgy veszekedtünk, mint előtte. Talán lehet, hogy mégis velem van probléma. El kéne fogadnom, hogy ezzel a mostani, „tiniproblémámmal” Klaus segítségét elfogadjam?
Nem, azt már nem!
Nem fogok megalázkodni, legfőképpen igazat adni Katherine-nek. Még rámászna Damonra a távollétemben, és… Ó! Gondolni sem merek rá. Undorító.

Már nincs hatással Damonra, de bármelyik pillanatban, ha rosszul döntök, vagy egy rossz veszekedés során az a kígyó kihasználhatja a helyzetet. Ja, és az utódjáról se feledkezzünk meg, a drága, ártatlan, sérthetetlen Elenáról.
Ó, micsoda felhozatal!
Jobbnál jobb emberek egymás hegyén, hátán.
Zaklatottan felsóhajtottam. Most nem szabad erre koncentrálnom. Egy bálon vagyok, az első, nagyobb kaliberű bálomon, aminek jól kellene sikerülnie. Kint, a tömegben, Alaric is ott van valahol… na meg Stefan… Elena… Jeremy, Bonnie… Matt. Mindenki, aki számít.
És Damon.
Ó, már megint ő! Ő jutott eszembe!
Heves fejrázással próbáltam őt kiűzni a fejemből, de bemászott a bőröm alá. A részemmé vált. Rövid idő alatt túl fontossá vált nekem. Nagyon is. Sajnos, képtelen lennék elengedni, de ha a boldogságán múlna, megtenném. És nehezen azt is elviselném, hogy elhagy.
Derült égből villámcsapás, vendégem érkezett. – Csodaszép vagy, sötét hercegnő!
A tükörben, az édes, riadt arcon kívül, egy merev, kőszoborszerű mosolygott rám, az öltöző másik végéről. Anélkül, hogy többet mutatnék a meglepettségemből, és az izgatottságomból, csak felmorogtam. – Mit akarsz itt?
Nem szeretném elrontani a bálomat. Sem az esélyt arra, hogy beilleszkedjek a felső tízezer közé. Ott igazán nem érezném otthon magam. Én mindig is a tróger osztályba tartoztam, és oda is fogok. Sohasem másítom meg, honnan jöttem, és nem is felejtem el.
- Téged kerestelek. Beszélgethetnénk!
- Nincs miről! – tettettem azt, hogy fontos dolgom van, és még mindig készülök. – Készülnöm kell.
- Ugyan, Ana! – nevetett kisfiúsan, amitől mindig megremeg a lábam, mint a kocsonya. – Tudom, hogy nem készülsz. Kerülsz.
Legyen. Beszélgetni akarsz? Hát rajta!
Megfordultam, és alig két méterre, szemtől szemben álltam a férfival. Beszélni szerettem volna, de nyikkanni sem tudtam. Elállt tőle a lélegzetem.
Dögös volt. Büntethetően dögös!
Lazán fekete hajába túrt, hogy kicsit jobban összeborzolja azt. Galaxis szemei ficánkolva kavarogtak, és folyton az én zöld szempáromat keresték. Egyelőre nem tudtam viszonozni a figyelmet. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy felmérjem. Fekete zakót viselt, vászonnadrággal, és lakcipővel, fehér ing tündökölt a zakó alatt, és a nyakkendője koronázta meg öltözetét a nyaka köré fonódva, makulátlanul, és feszesen.
Nyeltem egyet.
Hogy hathat valaki így az emberre, szimplán akkor, amikor meglátják?
- Mondd gyorsan, sürgősen…
- Csss! – egy pillanat alatt előttem állt, és ujjával betapasztotta a számat. Kikerekedett szemmel néztem fel a fanatikus arcra. – Nyugi!
Hüvelykujjával körözött a pofimon, jólesően szuszogtam.
Könyörgöm, hagyd abba! Hagyj engem békén az Istenért!
- Mi a baj?
Nem tudok válaszolni, seggfej!
Alig, hogy gondoltam, elhúzta az ujját a számról, továbbra is előttem szobrozott. Közel… két centire… És kívántam!
- Nos, még mindig kivagyok a veszekedéseket illetően.
- Figyelj, lendüljünk túl rajta…
- De én nem tudok! – mondtam nyomatékosan. – Ez a… dolog velem mindent tönkretesz, érted? Azon… azon gondolkoztam, hogy beszélek erről Klaussal.
- Klaussal? Már megbocsáss, de…
- Hamarabb kilábalok ebből, és minden olyan lehet, mint az elején, mikor visszajöttem! - minden könyörgést belesűrítettem a pillantásomba, és az furakodva továbbította az üzenetet neki.
- Megszűnnének a veszekedések, és addigra, kidobhatjuk a házból Katherinet! És… hajlandó lennék hozzád költözni! – az érzelmi skála, ami rajta csillogott, az egyetlen a világon, és még egy ilyen nincs. Beleszédültem a sokszínűségbe. – Vagy esetleg, te jönnél hozzám, mindegy! Csak legyünk túl rajta végre, oké?
Csend. Lehajtottam a fejem. Nem mertem a szemébe nézni.
Miért lepődött meg? Nem tetszik neki az ötlet?
Lehet, hogy a Klausos rész nem, de a költözés… Azzal mi van? Nyomulnék? Nem akarja lekötni magát? Túl korai? Tudom, hogy alig ismerem pár hónapja, de szeretem. Jobban, mint bárkit.
Nem kell idő a megismeréséhez, mindent tudok róla. Egy mozdulatából meg tudok mondani mindent.
- Mondj valamit, kérlek! – suttogtam halkan. – Megőrjít a szótlanságod!
- Ana, ez… Ez mind szép, és jó, de… Mi van, ha Klaus csapdát állít?
- Nem félhetek örökké a csapdától, Damon! Be kell vállalnom a kockázatot.
- De mi van, ha van más út? Ha találunk más megoldást?
- Mire gondolsz? – ráncoltam a homlokom felé.
- Ha Bonnie tud valami boszis trükköt? Minden követ megmozgatok, csak ne kelljen annak a szemétnek a karjaiba zuhannod!
- Nem fogok! – nevettem. – Oké? De, legyen, ahogy akarod.
- Tényleg? Nem versz át?
- Átverni? Ez kompromisszum. Ha találsz más megoldást, megpróbáljuk, ha nem, az én módszeremmel csináljuk. Oké?
Meglehetősen vonakodva, de bólintott. – És… a költözést komolyan gondoltad, vagy csak azért mondtad, hogy megőrjíts vele?
- Komolyan gondoltam.
Elmosolyodott. Azzal a hanyag, lusta, féloldalas mosollyal, amivel csak ő tud. – Rendben. Szóval, kompromisszum.
- Kompromisszum.
- Jól van! Akkor itt egy másik. Te örülsz, amiért én kinyírtam a partnered, és elintéztem, hogy én legyek helyette.
- Várj! – döbbenten pillantottam fel a nevető arckifejezésre, és dühbe gurultam. – Te megölted a partnerem? – bólintott. – Bakker, Damon! Nem tehetett róla! Nem is ismertem! Hozzám sem ért.

- Mindegy!
- Elég lett volna, hogyha megmondod neki, hogy menjen haza, vagy menjen ki a világból, de nem! Te megölted! – hánytam a szemére a vádakat, mire szélesebben mosolygott.
Baszki!
- Ez ilyen vicces?
- Igen. Meg az is, ha dühös vagy!
- Damon, ez komoly! Nem gyilkolászhatsz csak úgy embereket kedvedre, miattam!
- De, miattad volt!
- Pompás, most e-miatt is érezzem szarul magam! Akkora egy pöcs vagy, Damon! – fogtam a fejem.
Nagyszerű! Egy ember életét vesztette ennek a baromnak a kirohanása miatt. Beteg disznó állat!
Mérgelődésemet azonban megzavarták. Aljas módon letámadtak. Damon megcsókolt. Olyan forró volt a szája, mint mindig. Nem is tudom, utoljára mikor ízleltem meg.
Az Úr Istenedet Damon Salvatore! – szitkozódtam magamban.
Nyelve engedélyt kért a szám felderítésére, én pedig boldogan megadtam neki. Miért ne? Hiszen ezer éve erre várok! Elfelejtettem, hogy egy szegény srác nyakát azért tekerte ki, mert Carol összerakott vele egy táncra. Miket művelne, ha egy férfi rám kacsintana? Nem egyszer volt, hogy flörtölgettek velem, amikor mellettem volt, általában hagyta, hogy kezeljem a dolgokat.
Most már nem hinném. Szeretne ő dominálni, amivel az a baj, hogy én is. Egy domináns, karakánfajta vagyok, nem igazán szeretem, ha más vezet, és máshogy mennek a dolgok, mint ahogy elterveztem, és mint ahogy kéne, hogy menjenek.

Boldogan csókolóztam vele, az ablak előtt, a lányöltözőben, kettesben… Olyan volt, mint egy titkos, szerelmi légyott. Mert az is volt! Feltöltött adrenalinnal, és energiával az, hogy megcsókolhattam. Kitartást ad, hogy szívemet, lelkemet beleöljem ebbe az átkozott szépségversenybe.
Meg kell nyernem! Én akarok a legszebb lenni! Már csak miatta is! Hogy bizonyítsak!
Pár perc után abbahagytuk, kis levegőnyeldekelés után egészségtelen vigyorral suttogott. – Minden rendben lesz, bébi! Meglásd! Megnyered ezt a versenyt, mert te vagy a legdögösebb, és a legszexibb, oké? A párod is én leszek, szóval, minden simaügy.
- De… ugye nem intézkedtél azért, hogy én nyerjek?
- Csak azt intéztem, hogy a párod legyek! Cserkész begyszó! – esküdözött. – Nekem viszont mennem kell! Visszajönnek a csajok. Nem nagyon örülne egyikőjük sem, ha egy srácot itt találnának. Bár ha jobban belegondolok…
- Damon!
- Jól van, jól van! Hagylak!
Tudta, hogy kell felpezsdíteni a véremet, és azt, hogyan hozza rám a frászt. Most még instabilabb vagyok, mint általában, főleg, hogy egy kicsit a karjaiban tartott. A fülemhez hajolt, megharapta a fülcimpámat, megrágcsálta. Búcsúzásként belesuttogta a fülembe a búcsú szavait. - Lent találkozunk!
Azzal huss, köddé vált!
Hála az égnek!
Már kezdtem elveszíteni a kontrollt, nem éreztem a lábam alatta talajt, az irányítást a kezemben. Talán, ha még marad egy percet, itt és most leteperem, nem érdekelt volna, ha a többi lány ránk nyit.
Ez meredek, és meleg helyzet volt!
Épp ekkor kaptam szívrohamot, mert Caroline csapta be-ki az ajtót, hatalmas, caroline-os vigyorral az arcán. – Elkészültünk! Hűha, látom te is!
- Ja.
- Szép munka! – tapsikolva kiáltott hátra a lányoknak. – Gyerünk mindenki, mindjárt kezdünk.
Egy kisebb kapkodás után elkészültek mindennel. Én persze már mindennel megvoltam, így nyugodtan álltam, és lefelé bámultam a korlátról. Néha előbukkant egy-egy vezérigazgatószerű fej, meg egy piperkőc pasas agyonzselézett haja, több nem.

Fogadni mernék, hogy Caroline lezáratta ezt az utat az anyjával, mondván, hogy tiltott terület. És senki sem láthat. Hát, mi ezt a szabályt megszegtük. Elmosolyodtam. Damon, az őrültek őrültje. De ekkor bevillant apám agymosása, amiért egy kirohanás miatt meghalt egy ártatlan ember. Legközelebb óvatos leszek! Az biztos. Annyira ragaszkodik hozzám, olyan furcsán… Mintha valami beteges szenvedély lennék, vagy valami ilyesmi. Egyfelől jó, másfelől meg nem. Akkor nem értem, miért ad okot a féltékenységre! Ha valaki ennyire szeret egy másik valakit, nem játszik az érzéseivel, és…
- Ana, kezdünk!
Caroline kiáltása félbeszakította a gondolatmenetemet. Pont jókor! Tudtam, hogy ő, Elena, meg Stefan az időzítés mesterei. Pont akkor jönnek, mikor nem kéne. Sóhajtva visszamentem a csoporthoz, mire Car részletes leírást adott arról, mi fog történni. Először is, egyenként levonulunk itt, a lépcsőn, lent pedig a párunk fog várni. Kivezetnek minket a másik nagy lépcsőhöz, amitől kicsit félek, és a szabadban fogunk táncolni.
Pompás!
Elképzeltem a szőke nagy, vörös fejét, gőzölögve, amiért Damon átrendezett néhány dolgot. Ajjaj, meg fogok halni! Védjetek meg!
A zene elkezdődött, a bemondó lent kis figyelmet kért a bent várakozóktól. Ők hamarabb láthatnak, mint akik kint vannak. Sorolta a neveket, a lányok szépen sorjában szállingóztak lefelé a lépcsőn, én egyre izgatottabb lettem.
Menni fog! Ahogy Damon tanította.
- Te jössz! – suttogta az átöltözött Caroline. Azt a zöld ruhát vette fel, amit együtt vettünk. – Minden oké!
Bólintottam.
Várj két másodpercet!
- Miss Analia Morgan, és kísérője, Damon Salvatore!
Caroline arca elsötétült, majd elzöldült, aztán belilult, végül elsápadt. Bocsánatkérően néztem rá, és vállat vontam.
Ez van! Damon keze mindenhová elér!
Elindultam a kanyargós, széles lépcsőn, a gyomrom összeszűkült, ökölnyi nagyságúra, főleg, mikor az öltönyös igazságosztóm a lépcső végén várt. Vigyorgott, elégedetten. Mikor leértem a tömeg szeme egyből rám tapadt, legtöbbjüknek viszont inkább a dekoltázsomra. Hűha, itt tömeggyilkolászás lesz! Elfogadtam Damon kéznyújtását, csendesen kivezetett a kültéri lépcsőhöz.
- Ugye tudod, hogy Caroline meg fog ölni minket?
- Igen. Majd megvédelek!
- Előle nem menekülünk!
- Akkor élvezd ki életed utolsó táncát!
- Azon leszek!
Út közben megtaláltam a nevető Alaricot, aki vagy tudott Damon mutatványáról, vagy csak ismeri, és sejtette. Elena-Stefan párosa meglepetten figyeltek minket felsorakozás közben, de valahogy Stefan örült ennek. Egy „Sajnállak sógornő!” kaliberű félvigyort küldött, készségesen viszonoztam. Jeremy is kuncogott rajtunk, Bonnie pedig lyukat égetett a szemével Damon zakóján. A kis Matt Jeremy mellett állva csóválta a fejét, mondván, hogy jobb, ha menekülök. Tyler viszont idegesen feszengett.
Annak mi baja?
Elkezdődött a zene, a velem szemben álló férfi kecsesen mozgott velem, a ritmusa, és megbabonázó elektromosság vibrált az össze nem érő bőrünkhöz. Majd mikor már a derekamat ölelte, hazatalált a szívem. Úgy suhantunk a párok között, mint a sas az égen. Sohasem táncoltam ilyen jót!
Ezután következett a verseny eredmény kihirdetése. És ahogy Caroline megjósolta, meg is nyertem. Az ünneplésemet nem részletezem, mert elég hosszú, és durva lett. Kaptam egy kis koronaszerű valamit, tiarát, asszem, és azzal kell most járkálnom. Egy címet íveltettek át az oldalamon, a „Miss Mystic” felirattal, ami nagyon tetszett, és egy hatalmas csokor virágot, amit szétdobáltam, és a többi versenyzőnek is jutott belőle.

És most, mint mondtam, tiarával állok a szökőkút előtt, messze a tömegtől. Egyedül. Damon szerintem pezsgőért ugrott el, nem tudom. Jó volt egyedül lenni. Egyedül, egy ilyen csodás helyen. Ha jobban belegondolok, egy ilyen birtoknak sokkal jobban örülnék, mint egy olyan háznak, mint amilyenben most vagyok. De a Salvatore rezidencia nyomokban megfelelne. És még milyen jó lenne, ha pár lurkó is szaladgálhatna a kertben, miközben az apjuk, Damon üldözi őket.
Mit nem adnék érte!
- Hát itt vagy, édesem!