![Vámpírnaplók Újratöltve [Befejezett]](http://3.bp.blogspot.com/-XlNF8GP9NC0/UWpb9rsEyQI/AAAAAAAAA9I/f3GOBe5dCOE/s960/gregre.png)
Reloaded
A sors szárnyán
Szivárványos rémálom
*Analia*
Elkeserítő.
Semmi. Nem találtunk semmit. Nem ért semmit az egész!
Csak jól elfáradtam. Caroline volt olyan kedves, és hazahozott. Alig bírtam magam bevonszolni a ház ajtaján, és még az emeletre is menjek fel! Uh… igazi kihívás!
Végtagjaimat mintha egy tíz kilós súly húzná lefelé. Belekapaszkodtam a lépcsőbe, és magabiztosan haladtam felfelé. Az utolsó lépcsőfokok után igazi sikerélménynek éreztem, amikor megérintette az emeleti padlót a lábam.
Onnan már könnyű dolgom volt bejutni a hálóba. Sötétség fogadott. Szívmelengető sötétség. Becsaptam az ajtót, lerángattam magamról a pólót, amit rögtön az ágyra dobtam. Te jó ég! Otthon, édes otthon!
- Hmmm – elégedetten morgás szállt felém az ablak felől.
Kicsit ijedten néztem arra, bár már tudtam, ki lesz a hunyó. Damon fekete szemei átvágtak a feketeségen. Láttam 250 wattos mosolyát, ami felkorbácsolta a szívem. – Te meg mit csinálsz itt?
- Későn jöttél. Már rég itt várlak – tápászkodott fel az ablakból, széles vállai lazán feszítettek, egyre közelebb és közelebb ért. – Eddig kerestetek vámpír barbie-val?
- Igen, de nem ezt kérdeztem! Mit keresel itt?
Megállt, tőlem két milliméternyire, éhesen tanulmányozgatta a felsőtestemet. – Hiszen te mondtad reggel, hogy jöjjek!
Már eszembe jutott. Igazat mond. Sóhajtva masszírozgattam a fájó homlokomat. – Ó, valóban! Figyelj… teljesen kiment a fejemből, és…
- Szerencsére nekem nem, és itt vagyok! – amikor már észbe kaptam, szája a nyakamra tapadt.
Csókjai forrtak a bőrömre, mintha megbélyegezne. – Damon! Damon… Hagyj most! – löktem el finoman. Átkaroltam magam, kicsit remegtem is. A fiún csalódottság csillogott a félhomályban, szomorúan vette tudomásul a visszautasításomat. Nem tettem még vele sose ilyet. – Fáradt vagyok! – magyarázkodtam.
- Fáradt vagy, vagy most is haragszol?
- Ebbe most ne menjünk bele!
- Miért ne? – horkant fel. – Gyerünk, add ki magadból!
Ha ő is, én is hangosabb hangnemre váltok. – DAMON, FEJEZD BE!
- Nem fogom!
- Akkor befogom a szádat!
- Gyere bébi, vesd rám magad, tépj szét! – sutyorgott, szavaitól megint lángra lobbantam belül.
Elszabadul a pokol, ha nem tartom vissza az akaratomat. A gondolataim megrohamoztak, nem tudtam, hogy most megöljem, vagy megcsókoljam!? Szívesen tettem volna mindkettőt. Meredtem rá, a csibészes mosolyával néztem farkasszemet, a grimaszával, ami elöntött még több vadsággal.
Végül nem tudtam mértéket tartani. A világ legboldogabb vámpírja voltam, hogy tudtam, itt fog aludni velem.
A nyakába kapaszkodtam, ahogy a száját megtalálta az enyém, és csókolóztunk, bájjal, szerelemmel. Elégedetten nevetett, meg-megszakítva ezzel a csókolózásunkat. Nekem is nevethetnékem volt, de sokkal inkább elvette az eszem eszméletlen csókja, szédítő érintése.
Hátamon kalandozott a tenyere, felforrósítva a bőrömet, életre keltve bennem az elrejtett érzelmeket, amiket ő ébresztett fel. Éreztem, hogy zavarja a ruha rajtam, és az is, hogy még rajta is van…
Derekamról lesiklott a farzsebembe, fenekemet kezébe vette. Hálásan beletúrtam a hajába, folytatásra invitálva. Ujjbegyei belefúródtak a bőrömbe, a farmerba, fájdalmat nem érezve élveztem a dolgot.
A semmiből szakadást hallottam. Hangos zajjal szakította szét rajtam a farmert, a levegő, ami a semmiből cirógatta felhevült testemet, semmit nem hűtött rajta.
Elkeserítő.
Semmi. Nem találtunk semmit. Nem ért semmit az egész!
Csak jól elfáradtam. Caroline volt olyan kedves, és hazahozott. Alig bírtam magam bevonszolni a ház ajtaján, és még az emeletre is menjek fel! Uh… igazi kihívás!
Végtagjaimat mintha egy tíz kilós súly húzná lefelé. Belekapaszkodtam a lépcsőbe, és magabiztosan haladtam felfelé. Az utolsó lépcsőfokok után igazi sikerélménynek éreztem, amikor megérintette az emeleti padlót a lábam.
Onnan már könnyű dolgom volt bejutni a hálóba. Sötétség fogadott. Szívmelengető sötétség. Becsaptam az ajtót, lerángattam magamról a pólót, amit rögtön az ágyra dobtam. Te jó ég! Otthon, édes otthon!
- Hmmm – elégedetten morgás szállt felém az ablak felől.
Kicsit ijedten néztem arra, bár már tudtam, ki lesz a hunyó. Damon fekete szemei átvágtak a feketeségen. Láttam 250 wattos mosolyát, ami felkorbácsolta a szívem. – Te meg mit csinálsz itt?
- Későn jöttél. Már rég itt várlak – tápászkodott fel az ablakból, széles vállai lazán feszítettek, egyre közelebb és közelebb ért. – Eddig kerestetek vámpír barbie-val?
- Igen, de nem ezt kérdeztem! Mit keresel itt?
Megállt, tőlem két milliméternyire, éhesen tanulmányozgatta a felsőtestemet. – Hiszen te mondtad reggel, hogy jöjjek!
Már eszembe jutott. Igazat mond. Sóhajtva masszírozgattam a fájó homlokomat. – Ó, valóban! Figyelj… teljesen kiment a fejemből, és…
- Szerencsére nekem nem, és itt vagyok! – amikor már észbe kaptam, szája a nyakamra tapadt.
Csókjai forrtak a bőrömre, mintha megbélyegezne. – Damon! Damon… Hagyj most! – löktem el finoman. Átkaroltam magam, kicsit remegtem is. A fiún csalódottság csillogott a félhomályban, szomorúan vette tudomásul a visszautasításomat. Nem tettem még vele sose ilyet. – Fáradt vagyok! – magyarázkodtam.
- Fáradt vagy, vagy most is haragszol?
- Ebbe most ne menjünk bele!
- Miért ne? – horkant fel. – Gyerünk, add ki magadból!
Ha ő is, én is hangosabb hangnemre váltok. – DAMON, FEJEZD BE!
- Nem fogom!
- Akkor befogom a szádat!
- Gyere bébi, vesd rám magad, tépj szét! – sutyorgott, szavaitól megint lángra lobbantam belül.
Elszabadul a pokol, ha nem tartom vissza az akaratomat. A gondolataim megrohamoztak, nem tudtam, hogy most megöljem, vagy megcsókoljam!? Szívesen tettem volna mindkettőt. Meredtem rá, a csibészes mosolyával néztem farkasszemet, a grimaszával, ami elöntött még több vadsággal.
Végül nem tudtam mértéket tartani. A világ legboldogabb vámpírja voltam, hogy tudtam, itt fog aludni velem.
A nyakába kapaszkodtam, ahogy a száját megtalálta az enyém, és csókolóztunk, bájjal, szerelemmel. Elégedetten nevetett, meg-megszakítva ezzel a csókolózásunkat. Nekem is nevethetnékem volt, de sokkal inkább elvette az eszem eszméletlen csókja, szédítő érintése.
Hátamon kalandozott a tenyere, felforrósítva a bőrömet, életre keltve bennem az elrejtett érzelmeket, amiket ő ébresztett fel. Éreztem, hogy zavarja a ruha rajtam, és az is, hogy még rajta is van…
Derekamról lesiklott a farzsebembe, fenekemet kezébe vette. Hálásan beletúrtam a hajába, folytatásra invitálva. Ujjbegyei belefúródtak a bőrömbe, a farmerba, fájdalmat nem érezve élveztem a dolgot.
A semmiből szakadást hallottam. Hangos zajjal szakította szét rajtam a farmert, a levegő, ami a semmiből cirógatta felhevült testemet, semmit nem hűtött rajta.
*
Felkelni mellette jobb volt, mint bármi más ezen a bolygón.
Eljött a reggel, és ahogy kinyitottam a szemem, furcsa érés kavargott bennem. Boldogan keltem fel. Az elmúlt napokban többször is, meg nem is. Ezt magyarázza csak meg valaki!
Az ablak felé voltam fordulva, háttal a mellettem szuszogó fiúnak. Magamhoz öleltem a párnát, és csak szorítottam nevetve. Kíváncsi voltam, hogy nézhet ki most az arca. Hogyan alszik, mit érez!?
Egy kicsit fészkelődtem. Tépelődtem magamban, mit is tegyek? Aztán megfordultam. Aranyos kép fogadott.
Damon az oldalán feküdt, feje bele volt temetve a párnába. Mint Csipkerózsika. Békésnek tűnt, és tényleg aludt. Nem fog rám szólni, hogyha kicsit tanulmányozom. Szemeim vándoroltak a vonásain, követve minden kis apró részletet, megjegyezve azokat.
Egy milliárd Damonből is meg tudnám mondani, ki az igazi. Még egy ilyen vámpír nincs a Földön. Egy picit közelebb csúsztam hozzá, észrevétlenül emeltem meg a testemet, nehogy felkeltsem az alvó oroszlánt.
Sikerült nesztelenül a közelébe férkőznöm. Lassacskán felemeltem a kezem, hogy meg is tapinthassam az arcának vonulatait. Bőre puha volt, és sima. El kell ismerni, jól tartja magát az öreg! Ez azért mégis csak furcsa, hogy ő 145 éves, én meg 19… Nemsokára 20, de még a 19 peremén állok.
Bő egy hónapom van hátra az életemből. Hogy miért?
Ezt nagyon könnyű elmagyarázni. Az ajándékok. Sosem úszom meg, hogy csendben ünnepeljünk, mindig ki kell tenni engem a rivaldafénynek. Imádom a sikert, meg a középpontban lenni, de a szülinapom más tészta.
Hivatalosan is megfogadom, hogyha rendezni mernek egy meglepetés bulit, azonnal megölöm magam! Vagy könnyebb, és feláldozhatóbb lenne a buli felbujtóját elintéznem.
Visszatérve Damonra, cirógatásomra halvány szikráját sem láttam az ébredésnek. Nem is bántam. Annál tovább fixírozhatom őt. Kíváncsi vagyok, hogy vajon ma is őrző-védő szerepet kell-e játszania, vagy szabad lesz. Mert ma nekem, Sherlock-nak történetesen nem kell szolgálatba állnia, sem Dr. Watson-nak.
Amíg nem kerül elő újabb nyom, felesleges a semmi után kutakodni. Nem?
Megesett a szívem a Salvatore-n. Úgy döntöttem, elmegyek zuhanyozni, amíg ő húzza a lóbőrt. Amúgy is jól esne egy kicsit kitisztítani az űrt a kobakomban. Ügyesen kibújtam a takaró alól, lecsúsztam az ágy végén, lábujjhegyre érkezve. Végig Damonön maradt a szemem, nehogy valami olyasmit tegyen, amit nem szabadna. Például felkelni, vagy megrémíteni engem.
Felkaptam az ingét, gyorsan beosontam a fürdőbe. A fürdőben hatalmába kerített a szokásos hatás, ami általában a saját fürdőmben fog el. A szabadság, és a felszabadultság. Mert a tisztaság, fél egészség!
Az ajtó mögül utoljára kilestem a csicsikáló Damonra, majd csiga lassan zártam be az ajtót. Szívtam a fogamat, addig, míg a lehető legkisebb zajjal kattant a zár. – Fú! – eresztettem ki a visszatartott levegőt.
Elégedetten ledobtam az inget a kis üvegből készült kézmosóra, és kivettem a tartalékban benntartott fehérneműt a titkos helyről, amit azóta tartok bent, mióta Damon egyszer meglesett. A marhája! Beléptem a kabinba, megengedtem a meleg vizet, hogy lezuhanyozhassak.
Érdekes, de nem fáztam. Közeleg a tél, egy hajszál választ el attól, hogy belecsöppenjünk, mégsem érzem közeledtének hűvös szeleit. Bizonyára azért, mert mindig Damonnal vagyok, ami valljuk be, hogy jó dolog. Olyan, mint egy személyi kályha. Mellette nem lehet fázni!
Ezért kucorodok mindig a mellkasához. Most kivételesen, nem tudom miért, de külön keltünk fel. Ilyennek is kell történnie egyszer! Egy jó tíz perc kellett ahhoz, hogy rendbe tegyem magam. Tisztálkodás, felöltözés, fésülködés, fogmosás, stb.
Nem sminkelem magam olyan nagy rendszerességgel. Természetesen szeretem magam, nem vakolattal az arcomon. És ezzel Damon is maximálisan egyetért. A legtöbbször smink nélkül lát, és azt mondta, így vagyok tökéletes!
Felkaptam tehát a dolgaimat, megkoronázva azt Damon által hordott inggel. A hasamon gomboltam csak össze, ugyanis olyan bő volt, hogy kétszer is belefértem volna! Egy kicsit megálltam a nagy készülődésbe, kihajtottam a gallért, és szimatolni kezdtem. Tipikus damon-ös illata volt. Az öreg, Black Magic bor keserű, az éjszaka frissítő, és a vadság erős illatának keveréke, egy újat alkotva, amit Damon aromának fogok nevezni.
Még egyszer beleszippantottam a textilbe, majd megint lábujjhegyre ereszkedve csempésztem vissza magam a szobába. Ugyanolyan halkan kattant az ajtó, egy kis résen kibújtam az ajtó, és az ajtófélfa között. Hiába.
Megláttam, ahogy Damon szemei rebegve kinyílnak.
Új csoda ébredt a világban – gondoltam.
Bambán, még álmosan emelte fel a fejét, hogy szétnézzen. – Ana?
Végül megtalált az ágy végében, visszahanyatlott feje a párnára, ennek következtében a hátára fordult. – Jó reggelt, amerika kapitány! – ugrottam fejest az ágyba, egyenesen mellé érkezve.
- Szép jó reggelt! – került szembe velem.
Piszkálódni kezdett. Játszogatott a hajammal, csavargatta, göngyölgette. Mosolygott, mint a tejbetök. – Mi az? – kérdeztem nevetve.
- Veled álmodtam.
- Velem? Na, halljuk! Nem lehet ennyire rossz, ha mosolyogsz, és ha én benne voltam.
- Nagyképű – morogta játékosan. – Semmi extra. A tengerparton voltál.
- Folytasd!
- Fürdőruhában. Ez egy fontos, és szomorú információ – tettetett csalódottságot, amit én vigyorral díjaztam. – Lelombozott.
Szemforgatva siettettem. – Tovább!
- Jól van, jól van! Koktélt iszogattunk a napernyő alatt, és néztük a tengert. Csak mi voltunk, meg egy nagy, tengerparti ház! És… felébredtem.
- Hm… - elképzeltem az eseménysort, miközben Damon nyakát simogattam. – Szép kis álom!
- Az! – bólintott. – Egyszer meglásd, ott kötünk ki! Elviszlek kiruccanni, ha melegebb idők lesznek. Nyár környékén. Mit szólsz?
Nem tudtam válaszolni. Meghatott a gondolat, hogy együtt, elmennénk valahová. Igaz, az nem most lesz, de neki jutott eszébe, ő kezdeményezett. Rosszallóan figyelt, nyilván azt szűrhette le, hogy nem tetszik az ötlet. Pedig epekedtem érte.
- Öm.. Hú, hát én… jó, miért is ne?
- Tényleg? – vidult fel az arca.
- Igen, tényleg! Nagyon tetszik az ötlet!
Küldött nekem egy tipikus damon-ös mosolyt, amitől tudja, hogy meglágyulok. Ezt a fajta mosolyát csak nekem tartogatta. Valamiféle aduászként, hogyha meg kell győzni, vagy csak velem van, és ezt ki akarja fejezni. Magához húzott, gyengéd puszit nyomott a homlokomra, majd a hajamra. Boldog volt.
Ahogy én is.
Később, úgy döntöttünk, hogy elugrunk hozzájuk, megnézni, milyen természeti katasztrófa sújtotta a villát, amíg ő nem volt otthon. Elképzelésem szerint történt valami, vagy valaki, aki nem természetes, hanem természetellenes, és akkora pusztítást végzett, hogy meg sem találjuk a villát.
Katherine.
Kellemes meglepetésként ért, hogy a ház, kívül sértetlen maradt, amikor meg beléptünk, felfordulásnak semmi nyoma. Damon kihágott elém, hogy megvédjen, ha kelljen valamitől. Sietős lépteket hallottunk az emeletről, nyomban megtorpant, és én sikeresen beleügettem.
Megfejeltem feszes hátát, tántorogva visszapattantam róla. – Aú!
- Bocs – fordult hátra, de egyértelműen nem zavarta a dolog.
Inkább az érkezővel foglalkozott. Még mindig nem tudtuk, ki az. Éberen pásztázta a lépcsőt, ki is fog lelépni onnan. Engem már cseppet sem izgatott, inkább a sajgó orromat próbáltam kicsit hűteni hideg ujjaimmal. Kis híja volt, hogy eltörjön.
A hangoskodó léptek tulajdonosa leért hozzánk az emeletről. – Ó, sziasztok!
Ez Stefan higgadtságával, melegségével teli köszöntése volt. – Öcskös! – engedett feszességéből bátyja, és tudván, hogy csak testvére randalírozgatott, megrohamozta az italos asztalát. – Jó látni téged!
- Szia Stefan! – köszöntem kicsit elkésve.
A fiú felém ballagott, szokásos megjelenésével, zölden csillámló szemével. – Hé! Hogyhogy eljöttél?
Mostanra csaknem elmúlt a csípős fájdalom, és éreztem a körülöttem áramló illatokat. – Damon úgy döntött, hazajön, visszajelentkezni a „Katherinet felügyelő gárdába”.
A kisebb Salvatore megérkezett hozzám, együtt csoszoghattunk be Damon után a nappaliba. – Egészségetekre! – emelte fel a poharát, és meghúzta az italát.
Szagából ítélve whiskyt iszogatott olyan lelkesen. – Mi a felállás? – kérdeztem Stefant.
Megcsillant rajta a gúny, a cinikusság, a harag délceg szürkületével meghintve. – Semmi! Nem rég adtam neki tasakos vért, csakhogy ne menjen el vadászni. Legszívesebben éheztetném.
- És lezárnánk a pincébe – egészítette ki viccesen Damon.
Stefan nincs oda annyira a morbid humorért, egyszer az életben viszont egyetértett a nagyobbik Salvatore-val. Ez nevetésben nyilvánult meg. – Igen, az jó lenne!
Damonnal azért tartunk egy kis távolságot, mert tudjuk, Katherine a közelben lehet. Nem titkolunk semmit, vagy ilyesmi, de most mindketten tudjuk, hogy sebezhetőbbek leszünk a szemében, ha együtt lát minket. – Kértek? – emelte meg félig telt poharát.
- Kösz, nem. Volt időm inni egész éjszaka – panaszolta Stefan.
Visszafogottan csóváltam a fejem, elutasítva az ajánlatot. A világos szobában Damon otthonosan mozgott, úgymond hazai terepen volt. – Nocsak, tesó! – vágódott le a kanapéra, kényelmesen elterpeszkedve. – Miből lesz a cserebogár?
- Valamivel ki kell bírnom a „műszakot”. Így el lehet valamennyire viselni őboszorkányságát.
Kellemesen összebazsalyogtunk, egész egy percig. Valaki megzavart minket. – Kit látnak szemeim?
Eljött a reggel, és ahogy kinyitottam a szemem, furcsa érés kavargott bennem. Boldogan keltem fel. Az elmúlt napokban többször is, meg nem is. Ezt magyarázza csak meg valaki!
Az ablak felé voltam fordulva, háttal a mellettem szuszogó fiúnak. Magamhoz öleltem a párnát, és csak szorítottam nevetve. Kíváncsi voltam, hogy nézhet ki most az arca. Hogyan alszik, mit érez!?
Egy kicsit fészkelődtem. Tépelődtem magamban, mit is tegyek? Aztán megfordultam. Aranyos kép fogadott.
Damon az oldalán feküdt, feje bele volt temetve a párnába. Mint Csipkerózsika. Békésnek tűnt, és tényleg aludt. Nem fog rám szólni, hogyha kicsit tanulmányozom. Szemeim vándoroltak a vonásain, követve minden kis apró részletet, megjegyezve azokat.
Egy milliárd Damonből is meg tudnám mondani, ki az igazi. Még egy ilyen vámpír nincs a Földön. Egy picit közelebb csúsztam hozzá, észrevétlenül emeltem meg a testemet, nehogy felkeltsem az alvó oroszlánt.
Sikerült nesztelenül a közelébe férkőznöm. Lassacskán felemeltem a kezem, hogy meg is tapinthassam az arcának vonulatait. Bőre puha volt, és sima. El kell ismerni, jól tartja magát az öreg! Ez azért mégis csak furcsa, hogy ő 145 éves, én meg 19… Nemsokára 20, de még a 19 peremén állok.
Bő egy hónapom van hátra az életemből. Hogy miért?
Ezt nagyon könnyű elmagyarázni. Az ajándékok. Sosem úszom meg, hogy csendben ünnepeljünk, mindig ki kell tenni engem a rivaldafénynek. Imádom a sikert, meg a középpontban lenni, de a szülinapom más tészta.
Hivatalosan is megfogadom, hogyha rendezni mernek egy meglepetés bulit, azonnal megölöm magam! Vagy könnyebb, és feláldozhatóbb lenne a buli felbujtóját elintéznem.
Visszatérve Damonra, cirógatásomra halvány szikráját sem láttam az ébredésnek. Nem is bántam. Annál tovább fixírozhatom őt. Kíváncsi vagyok, hogy vajon ma is őrző-védő szerepet kell-e játszania, vagy szabad lesz. Mert ma nekem, Sherlock-nak történetesen nem kell szolgálatba állnia, sem Dr. Watson-nak.
Amíg nem kerül elő újabb nyom, felesleges a semmi után kutakodni. Nem?
Megesett a szívem a Salvatore-n. Úgy döntöttem, elmegyek zuhanyozni, amíg ő húzza a lóbőrt. Amúgy is jól esne egy kicsit kitisztítani az űrt a kobakomban. Ügyesen kibújtam a takaró alól, lecsúsztam az ágy végén, lábujjhegyre érkezve. Végig Damonön maradt a szemem, nehogy valami olyasmit tegyen, amit nem szabadna. Például felkelni, vagy megrémíteni engem.
Felkaptam az ingét, gyorsan beosontam a fürdőbe. A fürdőben hatalmába kerített a szokásos hatás, ami általában a saját fürdőmben fog el. A szabadság, és a felszabadultság. Mert a tisztaság, fél egészség!
Az ajtó mögül utoljára kilestem a csicsikáló Damonra, majd csiga lassan zártam be az ajtót. Szívtam a fogamat, addig, míg a lehető legkisebb zajjal kattant a zár. – Fú! – eresztettem ki a visszatartott levegőt.
Elégedetten ledobtam az inget a kis üvegből készült kézmosóra, és kivettem a tartalékban benntartott fehérneműt a titkos helyről, amit azóta tartok bent, mióta Damon egyszer meglesett. A marhája! Beléptem a kabinba, megengedtem a meleg vizet, hogy lezuhanyozhassak.
Érdekes, de nem fáztam. Közeleg a tél, egy hajszál választ el attól, hogy belecsöppenjünk, mégsem érzem közeledtének hűvös szeleit. Bizonyára azért, mert mindig Damonnal vagyok, ami valljuk be, hogy jó dolog. Olyan, mint egy személyi kályha. Mellette nem lehet fázni!
Ezért kucorodok mindig a mellkasához. Most kivételesen, nem tudom miért, de külön keltünk fel. Ilyennek is kell történnie egyszer! Egy jó tíz perc kellett ahhoz, hogy rendbe tegyem magam. Tisztálkodás, felöltözés, fésülködés, fogmosás, stb.
Nem sminkelem magam olyan nagy rendszerességgel. Természetesen szeretem magam, nem vakolattal az arcomon. És ezzel Damon is maximálisan egyetért. A legtöbbször smink nélkül lát, és azt mondta, így vagyok tökéletes!
Felkaptam tehát a dolgaimat, megkoronázva azt Damon által hordott inggel. A hasamon gomboltam csak össze, ugyanis olyan bő volt, hogy kétszer is belefértem volna! Egy kicsit megálltam a nagy készülődésbe, kihajtottam a gallért, és szimatolni kezdtem. Tipikus damon-ös illata volt. Az öreg, Black Magic bor keserű, az éjszaka frissítő, és a vadság erős illatának keveréke, egy újat alkotva, amit Damon aromának fogok nevezni.
Még egyszer beleszippantottam a textilbe, majd megint lábujjhegyre ereszkedve csempésztem vissza magam a szobába. Ugyanolyan halkan kattant az ajtó, egy kis résen kibújtam az ajtó, és az ajtófélfa között. Hiába.
Megláttam, ahogy Damon szemei rebegve kinyílnak.
Új csoda ébredt a világban – gondoltam.
Bambán, még álmosan emelte fel a fejét, hogy szétnézzen. – Ana?
Végül megtalált az ágy végében, visszahanyatlott feje a párnára, ennek következtében a hátára fordult. – Jó reggelt, amerika kapitány! – ugrottam fejest az ágyba, egyenesen mellé érkezve.
- Szép jó reggelt! – került szembe velem.
Piszkálódni kezdett. Játszogatott a hajammal, csavargatta, göngyölgette. Mosolygott, mint a tejbetök. – Mi az? – kérdeztem nevetve.
- Veled álmodtam.
- Velem? Na, halljuk! Nem lehet ennyire rossz, ha mosolyogsz, és ha én benne voltam.
- Nagyképű – morogta játékosan. – Semmi extra. A tengerparton voltál.
- Folytasd!
- Fürdőruhában. Ez egy fontos, és szomorú információ – tettetett csalódottságot, amit én vigyorral díjaztam. – Lelombozott.
Szemforgatva siettettem. – Tovább!
- Jól van, jól van! Koktélt iszogattunk a napernyő alatt, és néztük a tengert. Csak mi voltunk, meg egy nagy, tengerparti ház! És… felébredtem.
- Hm… - elképzeltem az eseménysort, miközben Damon nyakát simogattam. – Szép kis álom!
- Az! – bólintott. – Egyszer meglásd, ott kötünk ki! Elviszlek kiruccanni, ha melegebb idők lesznek. Nyár környékén. Mit szólsz?
Nem tudtam válaszolni. Meghatott a gondolat, hogy együtt, elmennénk valahová. Igaz, az nem most lesz, de neki jutott eszébe, ő kezdeményezett. Rosszallóan figyelt, nyilván azt szűrhette le, hogy nem tetszik az ötlet. Pedig epekedtem érte.
- Öm.. Hú, hát én… jó, miért is ne?
- Tényleg? – vidult fel az arca.
- Igen, tényleg! Nagyon tetszik az ötlet!
Küldött nekem egy tipikus damon-ös mosolyt, amitől tudja, hogy meglágyulok. Ezt a fajta mosolyát csak nekem tartogatta. Valamiféle aduászként, hogyha meg kell győzni, vagy csak velem van, és ezt ki akarja fejezni. Magához húzott, gyengéd puszit nyomott a homlokomra, majd a hajamra. Boldog volt.
Ahogy én is.
Később, úgy döntöttünk, hogy elugrunk hozzájuk, megnézni, milyen természeti katasztrófa sújtotta a villát, amíg ő nem volt otthon. Elképzelésem szerint történt valami, vagy valaki, aki nem természetes, hanem természetellenes, és akkora pusztítást végzett, hogy meg sem találjuk a villát.
Katherine.
Kellemes meglepetésként ért, hogy a ház, kívül sértetlen maradt, amikor meg beléptünk, felfordulásnak semmi nyoma. Damon kihágott elém, hogy megvédjen, ha kelljen valamitől. Sietős lépteket hallottunk az emeletről, nyomban megtorpant, és én sikeresen beleügettem.
Megfejeltem feszes hátát, tántorogva visszapattantam róla. – Aú!
- Bocs – fordult hátra, de egyértelműen nem zavarta a dolog.
Inkább az érkezővel foglalkozott. Még mindig nem tudtuk, ki az. Éberen pásztázta a lépcsőt, ki is fog lelépni onnan. Engem már cseppet sem izgatott, inkább a sajgó orromat próbáltam kicsit hűteni hideg ujjaimmal. Kis híja volt, hogy eltörjön.
A hangoskodó léptek tulajdonosa leért hozzánk az emeletről. – Ó, sziasztok!
Ez Stefan higgadtságával, melegségével teli köszöntése volt. – Öcskös! – engedett feszességéből bátyja, és tudván, hogy csak testvére randalírozgatott, megrohamozta az italos asztalát. – Jó látni téged!
- Szia Stefan! – köszöntem kicsit elkésve.
A fiú felém ballagott, szokásos megjelenésével, zölden csillámló szemével. – Hé! Hogyhogy eljöttél?
Mostanra csaknem elmúlt a csípős fájdalom, és éreztem a körülöttem áramló illatokat. – Damon úgy döntött, hazajön, visszajelentkezni a „Katherinet felügyelő gárdába”.
A kisebb Salvatore megérkezett hozzám, együtt csoszoghattunk be Damon után a nappaliba. – Egészségetekre! – emelte fel a poharát, és meghúzta az italát.
Szagából ítélve whiskyt iszogatott olyan lelkesen. – Mi a felállás? – kérdeztem Stefant.
Megcsillant rajta a gúny, a cinikusság, a harag délceg szürkületével meghintve. – Semmi! Nem rég adtam neki tasakos vért, csakhogy ne menjen el vadászni. Legszívesebben éheztetném.
- És lezárnánk a pincébe – egészítette ki viccesen Damon.
Stefan nincs oda annyira a morbid humorért, egyszer az életben viszont egyetértett a nagyobbik Salvatore-val. Ez nevetésben nyilvánult meg. – Igen, az jó lenne!
Damonnal azért tartunk egy kis távolságot, mert tudjuk, Katherine a közelben lehet. Nem titkolunk semmit, vagy ilyesmi, de most mindketten tudjuk, hogy sebezhetőbbek leszünk a szemében, ha együtt lát minket. – Kértek? – emelte meg félig telt poharát.
- Kösz, nem. Volt időm inni egész éjszaka – panaszolta Stefan.
Visszafogottan csóváltam a fejem, elutasítva az ajánlatot. A világos szobában Damon otthonosan mozgott, úgymond hazai terepen volt. – Nocsak, tesó! – vágódott le a kanapéra, kényelmesen elterpeszkedve. – Miből lesz a cserebogár?
- Valamivel ki kell bírnom a „műszakot”. Így el lehet valamennyire viselni őboszorkányságát.
Kellemesen összebazsalyogtunk, egész egy percig. Valaki megzavart minket. – Kit látnak szemeim?
A csípős, megfélemlítési jelleggel indított mondat az emelet felől érkezett, megdermesztve bennünk minden csontot. Hangosan felnyögtem. – Téged is látni manapság?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése