'Vörös hajnal' 18. fejezet Megemlékezés

Reloaded

Vörös hajnal

Megemlékezés

*Analia*

Éreztem-e gyűlöletet? Nem, nem mondhatnám. Csak szánalmat, meg sajnálatot.

Clark lelkész feltette erre a vámpírosdira az egész életét, és nem vette észre az élet valódi örömeit. Nem lettek gyerekei, a szerelmet is elutasította, csak azért, hogy felkarózzon a sok vámpírból valamennyit.

Tegnap reggel értesültem a hírekből, hogy ő, meg rajta kívül 11 tanácstag életét vesztette egy robbanásban. Belülről történ, szóval nem lehetett baleset. A rendőrség gőzerővel nyomoz, de mivel a sheriff a mi oldalunkon áll, úgy hiszem, nem próbálkozik kideríteni, ki a felelős érte.

Meggyőződésem, hogy megvan a tettes... Damon.

Tegnap elment egy rövid időre, amíg beszerezze a rózsát. Elméletem szerint csupán álca volt az egész.

Gyerekkoromban eljártunk párszor Alariccal a templomban, jó barátunk volt a lelkész. Úgy illik, ha elmegyek a megemlékezésére. Ő ugyan nem tudott időt szakítani rá, mert a töritanáros dolgával van valami elintéznivalója, ami még nem volt 100%-ig biztos. Egyedül megyek ugyan, mert Damont nem hívtam, ha hívott, nem vettem fel.
Nem fér a fejemben, hogy használhatott ki ennyire. Azért volt velem, hogy lehessen alibije! - képzelődtem.

Vagy mégsem. Lehet hogy nem képzelődtem, hanem minden igaz, amit sejtek.

Most nem foglalkozok ezzel. Szokásos fekete színű ruhát kaptam magamra, semmi extra, mindennapi viseletem. Másnak viszont ez egy külön "ünnepi" hacuka. Semmit nem vittem magammal.

Rohamos ütemben nyargaltam lefelé a lépcsőn, odakintről is lépéseket hallottam. Felkaptam egy kicsit a vizet, azt hittem, Damon az. Még mielőtt kopoghattak volna, kinyitottam az ajtót. Gyilkos pillantással néztem szemben az illetővel, aki mint kiderült, nem Damon volt.

Legalábbis hasonló. - Stefan?

Zöld szemei meglepetten villogtak. Haja tökéletesen állt, mint mindig. Halványan elmosolyogta magát, lesütötte szemeit, majd újból felnézett. - Szia! Van egy olyan érzésem, hogy nem rám számítottál!

- Az igazat megvallva, nem! - felmértem ruházatát, nagyon macsó volt a gyászos öltönyben. - Minek köszönhetem látogatásodat?

- Elena már rég a templomban van, hamarabb ott akart lenni, segíteni. Gondoltam, nem bánod, ha esetleg veled megyek. Lenne időnk kicsit beszélgetni. De ha...

- Rendben! - vágtam rá. - Úgy is egyedül mentem volna.

Kiléptem a házból, becsuktam magam után, elrejtettem a kulcsot egy olyan helyre, ahol csak én találom meg. - Hogyhogy?

- Nem tudom. Alaric nem tudom, hogy jön-e végül. Nem vettem fel senkinek a telefont... - ballagtam búsan mellette.

A kissé hideg, csípős októberi szél lobogtatta egyenes hajamat, amit jól összeborzol, mire megérkezünk. Az tuti!

- A haragodból ítélve, Damon a ludas - könyörgő szemeim elregéltek mindent helyettem. - Mi történt?

- Ha én azt tudnám! Tegnap, eljátszotta, hogy annyira óv, meg vigyáz rám, valami mégis közbejött. Elugrott fél órára, majd visszajött. Nem sejtettem semmi rosszat, addig a hírig, miszerint reggel, felrobbant a Tanács - laza maradt, meg sem lepődött rajta. - Fedősztorinak használt!

- Nem lennék ebben olyan biztos.

- Miért?

- Mert Damon nem végzett volna ilyen könnyen velük. A legfájdalmasabb módon ölte volna meg őket, nem így. Higgy nekem, ismerem a bátyámat. Túl jól!

- Én ilyen téren nem ismerem - húzgáltam a szám. - És nem is szándékozom tovább ismerkedni vele.

- Már mondani akartam. Ne tedd tönkre vele az életedet, - hangjából a teljes aggódást hallottam - nem éri meg.

- Igen, ezt előbb mondanod kellett volna. Tudod, még mielőtt elmondom neki a titkaimat.

- Ne aggódj! A titkaid azért jó helyen vannak. Kiváló hallgatóság, és jó titoktartó, túlságosan is.

Összenevettünk. Nem illik ilyen hangulatban menni egy ilyen ceremóniára, de mi minden szabályt megszegve, egész úton ilyen vicceskedésben haladtunk. A templom nagy tornyát meglátva, nincsenek rá szavak, milyen érzések öntöttek el. Vegyes. Fájdalmas, nosztalgikus, szomorú...

Egy sóhajtás azonban enyhített az érzelmi sokaságon. Egy pillanatra. Vér szaga áradt, egyenesen a templom elől.

Megtartottam a nyugodtságot, szám önkényesen kinyílt, ahogy Stefané is. Idegesen néztük a másikat, mire aztán erőt gyűjtöttünk a másikból, hogy meglessük a vérfürdőt, levegőt venni is elfelejtettem.

Nem vérfürdő fogadott. Esküszöm, jobb lett volna.

Elena buzgón itta a tasakos vért, Damon készségesen takarta. A lányban tomboló éhség, ami egy jó ideje feszülhetett, most csillapodott. Minden korty után, fokozatosan lejjebb adott. Aztán felköhögött. A vér, amit megivott, most visszajött. Undorító látvány volt, Damon azonban szinte azonnal letörölte szájáról.

A szívem kis darabokra feszült, valahol viszont tudtam, hogy ez lesz.

Érzelmes beszélgetésüknek minden szava felénk szűrődött. Elena kétségbeesését Damon simogatással próbálta csökkenteni, valamennyire sikerült is. Ahogy egymásra néztek, amilyen közel voltak egymáshoz...

Szédelegtem. Nem a sírástól meg ilyenek... a vér szagától!

- Ana! - ahogy Stefan a nevemet kiáltotta, a két vámpír rémülten pördült felénk. - Minden oké?

- Azt... azt hiszem! - bólintottam. - Megzavart a vér. Keveset ittam az előző vadászatnál, az is napokkal ezelőtt volt.

- Ki fogod bírni? - fordított maga felé.

Lágy, biztató pillantásától enyhült a hányáskényszerem. Egyre jobban hasonlítottam önmagamra, visszaszállt belém a "nem törődöm senkivel" énem. - Ha nem, te mellettem vagy, hogy ne tépjem le az emberek fejét - nevettem.

Ő is megkönnyebbülten kacagott. - Igen.

- Szuper! Késésben vagyunk, jó lenne bemenni! - húztam magammal.

Minden lépésünket követte Damon-Elena párosítás, különösebben nem érdekelt. Rájuk se néztem. Miattam aztán ne zavartassák magukat! Láttam, hogy megzavartunk valamit...

Elena elrohant előttünk, nemsokkal utána Damon toppant be elénk.

- Damon! - morgott Stefan, a másik nem foglalkozott vele.

Engem figyelt. Nem engedett zavarba ejtő szemkontaktusából. Nem volt menekvés. Csapdába estem. A mágneses erőből fogalmam sincs hogy, valamilyen úton sikerült szabadulnom. Elkaptam irányából a fejem, tovaszállt minden érdeklődésem, ami iránta volt.

- Stefan!

- Mi van a zsákban? - utalt a kezdetek óta Damon hátán ékeskedő zsákra.

- Ebben? Az ilyen szertartásokon mindig megéhezem - valahogy senki sem nevetett. - Elenának hoztam vért.

- Láttam...

- Értsd meg Stefan! Haldoklott! Napok óta megfosztottad a vértől! Egyedül az én vérem maradt meg benne.

- Ivott belőled?

A szavak súlya teljes egészében rám nehezedtek. Elena ivott Damonból.

Eddig csak hallottam, milyen komoly dolog két vámpír közt a vércsere, hogy összeköti őket egy életen át. Most meg...

- Muszáj volt!

- Stefan, nem baj, ha bemegyek?

- Maradj csak! Hallgassuk meg Damont! - karoltam át erősebben.

- Én legalább segítettem neki. Nem úgy, mint te! - vádolta öccsét, akit erre kirázott a hideg. - Hupsz! Ezt hangosan mondtam? Bocsi... - eloldalazott, hogy elrejtse a zsákot.

Stefannal nem szóltunk semmit. Megdörzsöltem a karját, amire hálás pillanatnyi mosoly volt a válasz. Bementünk a templomba, és ahhoz a sorhoz bicegtünk, ahol a többiek is ültek. Alaric el tudott jönni. Mégiscsak fontosabb ez, mint egy elmulasztott ügy.

Az ráér.

Stefan állt legszélen, mellette Elena, én meg Elena oldalán foglaltam helyet. Kellemetlenül érezte magát, szorongott, de nem miattam, Stefan miatt. Magyarázkodni akart, Stefan bölcsen leintette. Nem értem, miért kezd Damonnal, ha Stefan miatt rosszul érzi magát, vagy... nem is tudom, mi van már!

Labilis egy nőszemély, most, hogy vámpír, még jobban. Egyenesen hányhatnékom van attól, hogy ide-oda rángatja a két fiút. Egy jó 20 perc múlva kitűnő hallásomnak köszönhetően meghallottam Damon érkezését, és azt, hogyan mártja kezeit a szenteltvízbe. - Nem tudom miért, ez valamiért mindig megmosolyogtam - motyogta magának.

Határozott lépésekkel érkezett hozzánk, leült Stefan mellé. Feszült vibrálás alakult ki köztük. - Szóval, Elena ivott belőled.

- Nem való hozzád a féltékenység!

- Bekaphatod!

Elnevettem magamat rajtuk. Egy bő 5 perc után fel kellett állni, az egész templomi társaság felkelt. Szorongtunk egymást mellett, a semmiből azt éreztem, amire sohasem számítottam volna.

Vér. A vér halvány leple borult ránk. Isteni volt. Elena nyugton maradt, hisz ő most evett. Azonban az ínycsiklandó illat szétterjed köztünk. - Te is érzed ezt? - pánikolt Caroline.

Tyler higgadtan válaszolt. - Vér.

- Senki ne mozogjon! - főnökös hangon parancsolt nekünk Damon. - Ne forduljatok meg! Ez csapda.

- Ez a vadász.

- Attól félek én is, Ric - szorította magához Stefan Elenát.

Szívtam magamba az éltető illatot, a szörny, a testemben éledezni kezdett. A lényem egyből a gyilkosra kapcsolt, mint a sebváltó, rohamosan nőni kezdtek a fogaim, szemem égett. Én csak álltam, mosolyogta, lélegeztem behunyt szemmel.

- Te jó ég, Analia! - érzékeltem magam mellől egy hangot.

Alaric. Aggódó apaként féltett engem, félt, hogy lerohanom a vadászt, aki azonnal végezne velem.

Ezzel egy bökkenő van. Hogy nem végezne velem. SOHA!

- Próbálj ne rá koncentrálni! - Stefanból sugárzott a fájdalom, hiszen ő is tudja, milyen nehéz ez.

Milyen nehéz ellenállni. Milyen nehéz visszafogni az ösztönt. Az ösztönt, hogy gyilkolj. Gyilkolj, és élj... szórakozz, és felejts.

- Egyszerűen csodálatos - áradoztam.

- Ana! Kérlek ne most - könyörgött a nevelőapám.

A kis fogaskerekek egyre nagyobb gőzerővel forogtak, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a rengeteg embert, dobogó szívvel, rohanó vérárammal. Különösen négyet, akik a legközelebb álltak hozzám. Ric, Jeremy, Matt, és Bonnie.

Akartam, mindent eldobtam volna érte. Hisz a vámpírság ez! Inni, élvezni, elfelejteni, tovább lépni.

Győzött a józan ész. Nem a győzködésekre, nem a félelemre, az aggódásra. Csupán csak... miattam. Az önuralmam, a kihívás keltette izgalom miatt.

Fellélegeztek körülöttem. Nem történt baj. Nem is fog. Miattam biztos nem.

Ebben a pillanatban mégis katasztrófa közelgése rántotta össze a gyomromat. A szorongás, minden elnémult. Minden. Egyetlen sikító, üvöltő hangot észleltem, az pedig egy lövés.

Egy végzetes lövés...

Majd a fájdalom, az elviselhetetlen fájdalom. A saját vérem szaga, a melegség, folyásának helyén, az emberek rikoltozása, tudtam, hogy a nevemet kiáltják ismerőseim... De lekapcsolták a lámpákat.

A fény kihunyt, a függöny lebomlott, az előadásnak vége.

A padlóra kerültem...

Testemet fura érzések világa járta. Itt-ott fájdalom, hol zsibbadtság, izzadtság, meleg érzet, hideg érzet. Nem tudtam mi volt, mi lett, mi lesz...
Egyet biztosan tudtam. Meg fogok halni.